A legbiztosabb menekülési útvonal

„A Lélek és a mennyasszony így szól: Jöjj! Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj!Aki szomjazik, jöjjön!Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!”

Jelenések könyve 22:17

Ha kezünkbe veszük egy újságot, ha elolvassuk vagy megnézzük a híreket, egyre inkább szembesülünk azzal, hogy a világ, amelyben élünk egyre nyugtalanabb, egyre bizonytalanabb hellyé válik. Az emberek rettegnek attól, mit hoz a jövő, mert a nap mint nap tapasztalt felbolydulások, tragédiák egyre kilátástalanabb képet tárnak eléjük. Vajon mit hoz a holnap?

Isten, aki kezdettől fogva látta a véget, elénk tárta: nem kilátástalan a jövő! Jézus visszajön, hogy magához vegyen bennünket: „Íme, eljövök hamar!” (Jelenések könyve 22:12)- ígérte, és „magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” (János evangéliuma 14:3)

Ha te is azt érzed, hogy egyre kilátástalabb a világ sorsa, ha úgy érzed, nincs kiút, jöjj Jézushoz! Ha békére és megnyugvásra vágysz, ha bátorító szavakra szomjazol, jöjj Jézushoz! Ha biztos jövőt szeretnél, fogadd el az élet vizét! A meghívás neked személyesen szól. Nem dönthet más helyetted! Fogyadd el!

Jézus mondta: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám és igyon!” (János evangéliuma 7:37), mert „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (János evangéliuma 4:14)

Ha a Lélek szólít, válaszolj, és jöjj ma Jézushoz! Ha megtetted már, akkor tudod, nem elég egyszer megtenni. Újból és újból, minden nap igent kell mondanod az ő hívására. Ez az egyetlen biztos menekülési útvonal ebből a zűrzavaros világból!

Az elveszettek

„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” 

Lukács evangéliuma 19:10

Minden bibliaolvasó ember előtt jól ismert Zákeus, a fővámszedő története, akinek, miután Jézussal találkozott radikálisan megváltozott az élete. Addig magára gondolva, többet is elvett az emberektől, mint amennyit a törvény előírt, de a Jézussal együtt töltött idő rávilágított arra, hogy milyen területeken van szüksége változásokra. Nem tétovázott. Végiggondolva addigi életét rögtön döntött, hogy kárpótolni fogja azokat akiket becsapott, és ezután másképp él. 

A történet számomra legszebb része az, amikor Jézus „felkeresi” Zákeust. Oda megy ahol éppen van, szémelyesen szólítja meg, nevén nevezi. Ez volt küldetésének egyik legszebb része, hogy megkeresse, és megtartsa az elveszettet. 

Nemrég találkoztunk egy fiatal pásztorral, akire 100 tehenet bíztak. Napról napra legeltette őket a Hargitai Havasokon. A tehenek minden talpalatnyi füvet megkerestek, ha kellett a meredek hegyoldalra is felmásztak. A pásztor állandóan figyelte a jószágokat. Ha úgy tűnt, egyet-kettőt szem elől tévesztett, nevükön szólította, vagy a pásztortársát kérdezte: „Nem láttad Cifrát és Bimbót?” Ha a pásztortársa sem tudott segíteni, keresésükre indult, ha kellett, fel a hegyoldalon, vagy végig az úton ahonnan jöttek.

Többször láttuk, hogy a pásztor előrefut, aztán vissza, aztán fel a hegyre, át az úton, és keresi, keresi az elveszett jószágokat. S mindezt addig tette, míg meg nem találta őket. Egy alkalommal épp felfele tartottam a szűk autóúton, amikor a pásztor megálított és arra kért, ha utam során látok egy hófehér borjút, dudáljak kettőt. Pár perc múlva dudáltam. Nemsokára a fehér borjú újra a csorda útját követte. 

A pásztor számára mindegyik állat fontos. Felelős értük. S tudja, ha nem találja meg őket estig, veszélybe kerülhetnek, védtelenül állva a vadakkal szemben.

Nem véletlenül használja a Biblia a pásztor képét a Megváltó munkájának szemléltetésére. Úgy ahogy a pásztornak az az egy vagy két jószág is fontos, aki a százból elkóborólt, Jézus számára is értékes minden egyes személy. Mindannyain hordozzuk a bűneset következményeit, s szinte természetes hajlamunk, hogy elkóboroljunk, saját útunkat akarjuk járni, önfejűen. Jézus azonban jobban szeret minket annál, hogy ezt szemrebbenés nélkül hagyja. Ő lejött értünk, személyesen megkeres, nevünkön szólít, és magához hív. 

Lehet, hogy eddig azt mondtad magadban: „Nekem ne mondja meg senki, hogy merre menjek. Majd én!” Vagy úgy gondoltad, nincs szükséged Istenre, megoldod te magad a dolgaidat.

Jézus téged is keres, nem szeretné, hogy eltévedj, egyedül maradj, hanem azt szeretné, hogy biztonságban legyél mellette.

A világ egyre bizonytalanabb hely. Egyre kilátástalanabb. Egyedül Jézus Krisztus oldalán lehetünk biztonságban, csak benne lelhetünk igazi lelki békét. Ha hív, ne késlekedj! Fogadd el Őt még ma!

A nagy találkozás

„Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. - Ezt ígérte az Úr.” Ézsaiás 25:8

Nem könnyű szembenézni a halállal, különösen, ha valaki hozzánk közeli hal meg. Talán a legnehezebben érthető dolog a földön, hogy valaki meghal és egyszerűen megszűnik létezni. A tehetetlenség érzése, ami ilyenkor úrrá lesz rajtunk semmihez sem hasonlítható. Miért kell elvesztenünk szerettünket? Olyan kegyetlen a halál! Valaki, akit szeretünk, aki oly sokat jelent nekünk egyszerűen eltűnik az életünkből. Olyan ez, mintha egy családi képet néznénk, amelyen lassan elhalványulnak és idővel eltűnnek a családtagok. Magunkra maradunk, s végül a mi képünk is elhalványul.

Ha nekünk, felnőtteknek nehéz megérteni, mi is a halál, mennyivel inkább nehéz a gyerekeknek. Kisfiunk a „Miértek” korszakát éli. Lépten-nyomon kérdez, mindent tudni akar. Nemrég meghalt egyik dédnagymamája (nagymamám). Azóta folyton mondogatja: „Matild mama sajnos meghalt. Már nem él.” És hogy megértse, mi is történt vele, tovább kérdez: „Miért halt meg?”, „Most hol van?”, „Mikor találkozunk vele?”. Kérdéseit gyakran megismételte, így újból és újból elmondtuk neki, hogy bár Matild mama meghalt és most pihen a sírban a temető kertben, egy napon találkozni fogunk vele. Mert amikor eljön Jézus a felhőkön, a sírok megnyílnak és újból találkozhatunk szeretteinkkel. Ezt el is raktározta a kis elméjében, míg egy reggel férjem két nagypapájáról mesélt nekünk. Kisfiunkra nézve ezt mondta szomorúan: „Sajnos te nem ismerhetted őket!”

Legnagyobb meglepetésünkre kisfiunk ragyogó arccal, kitörő lelkesedéssel szólalt meg és a következőket mondta: „De Apuci! Amikor Jézus eljön értünk a felhő szekérrel, kinyílnak majd a sírok és találkozni fogok velük.” Micsoda lelkesedés! Nem fért kétség szavaihoz.

És valóban így lesz! Erről szól ez a bibliai ige. Isten véget vet a halálnak, lehajol hozzánk, s saját kezével örökre letörli szemeinkről a könnyeket. Akkor majd az elhalványult családi fényképeken újból megjelennek szeretteink, s örökre együtt leszünk, mert ezt ígérte az Úr!

Szelektív memória

„Bűneikről és gonoszságaikról pedig többé nem emlékezem meg.”

Zsidókhoz írt levél 10:17

A napokban ünnepeltük párommal eljegyzésünk 5 éves évfordulóját, s az alkalom kapcsán felidéztük az öt évvel ezelőtt történteket. Mindketten elmeséltük, mire emlékszünk, mi az, ami megmaradt, s amit e nap kapcsán drága kincsként őrzünk. Érdekes volt megfigyelni, hogy bár volt néhány pillanat, amely mindkettőnknek megmaradt, sok olyan mozzanatra emlékeztünk külön-külön, amire a másik csak halványan, vagy egyáltalán nem. Ez is jól mutatja, mennyire szelektív az emlékezetünk.

Sok minden befolyásolja azt, hogy mire emlékszünk vissza. Azonban legtöbbször megmarad az emlékezetünkben az, ha valami mély benyomást tett ránk pozitív vagy negatív irányban. És sajnos mi emberek hajlunk arra, hogy a negatív élmények felülkerekedjenek.

Ha valaki megbánt, sebet ejt a lelkünkön. A seb sajog, s míg a fájdalmat érezzük, nehéz megbocsátani. Azután lehet, hogy begyógyul a seb, de mivel heges marad a helye, ahányszor csak ránézünk a hegre, szinte mindig eszünkbe jut, amit velünk tett. Könnyen kimondjuk a „megbocsátok” szót, de valójában még sokáig neheztelünk arra, aki megbántott, és nem felejtjük el azt, amit velünk tett.

Nem így van ezzel Isten. A ma reggeli igéből láthatjuk, hogy az ő memóriája is szelektív, de a másik irányban. Ő a rossz dolgokat, a sértést, bántást, gonosz tetteket nem csak megbocsátja, hanem teljesen el is felejti.

Mi emberek sokszor úgy közelítjük meg Istent, mintha ő is ugyanolyan ember lenne, mint mi. Ha vétünk ellene, bocsánatot kérünk, de úgy gondoljuk, hogy azért észben tartja bűneink lajstromát. Ezért, amikor legközelebb vétünk ugyanabban a dologban, akkor ezt mondjuk Istennek: „Istenem, ne haragudj, hogy már MEGINT elkövettem ezt a dolgot…” Ő azonban így felel: „Hogyhogy már MEGINT? Én nem emlékszem, hogy elkövetted volna.”

Isten nem ismeri a „MEGINT” szót, mert ő nem csak megbocsátja azt, amivel megbántjuk, hanem el is felejti.

Bárcsak a mi emlékezőtehetségünk is ebben lenne szelektív! Kérjük Istent, hogy tegye azzá ezen a téren, hogy amikor kimondjuk, hogy megbocsátok, akkor ne csak üres szó legyen, hanem valóban őszintén meg tudjunk bocsátani úgy, hogy ne lássuk többé a seb helyén keletkezett heget.

Becsületbeli ügy

„Lásd, csupán arra jöttem rá, hogy Isten az embereket becsületeseknek teremtette, csakhogy ők mindenféle okoskodásokhoz folyamodtak.”

Prédikátor könyve 7:29

Salamon király egyik „bölcsesség-kereső” útja végén jelentette ki a ma reggel olvasott mondatot. Kutatásai során megbizonyosodott arról, hogy bár kezdetben Isten az embert igaznak, becsületesnek teremtette, az ember okoskodásai révén gonosszá vált. Pár verssel korábban ugyanebben a fejezetben ezt olvassuk: „Bizony nincs olyan igaz ember a földön, aki csak jót cselekedne, és nem vétkezne”(Prédikátor könyve 7:20).

Ennek ellenére a legtöbb ember azt gondolja magáról, hogy jó, hiszen nem követett el semmilyen nagyobb, kihágó bűnt: nem csapott be senki, nem ölt, és nem csalta meg házastársát. De vajon így van ez? Vajon mindig becsületesen járunk el, vajon valóban nem tévedünk? Vajon sok esetben nem az önzés vezérel bennünket?

Gondoljunk csak egy csoportképre, amelyen mi is szerepelünk. Amikor kezünkbe vesszük, mi az első, amit megnézünk rajta? Nem az, hogy hogyan sikerült a mi szemszögünkből? Lehet, hogy mindenki más becsukta a szemét, egyeseknek kócos a haja, másoknak félre áll a nyakkendőjük, blézerük, de ha mi tetszünk önmagunknak, hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ez egy jó kép. Ne ijedjünk meg, ez nem bűntett, ez csupán azt igazolja, hogy alapvetően önzők vagyunk.

Isten azonban azt szeretné, ha önzetlenek és becsületesek lennénk. Hiszen ilyennek alkotott minket, és az a vágya, hogy újból ilyenekké váljunk. Önmagunktól azonban képtelenek vagyunk megváltozni. Ha saját magunk próbálkozunk, különféle okoskodásokkal, csődöt mondunk.

Próbáltad-e már sáros kézzel megtisztítani a ruhádat? Mi lett az eredménye? Még sárosabb, koszosabb lett a ruha. Egyetlen megoldás van a megtisztulásra: engednünk kell, hogy az, aki kezdetben tisztának teremtett minket, az újból megtisztítson, hiszen ő az egyetlen, akinek a kezét nem sározta be a bűn.

Ma, amikor egy újabb nap előtt állsz, ami próbára teheti becsületességed vagy önzetlenséged, kérd Istent, hogy segítsen téged, hogy mindenben neki tetszően járj el. Egyedül nem fog menni, de vele sikerülhet!

Állandó útitárs

„Megparancsolom neked:légy erős és bátor!Ne rettegj és ne félj, mert veled van az Úr, a te Istened mindenütt, bárhova mégy.”

Józsué könyve 1:9

Különböző félelmekkel küzdünk. Van, aki a sötétben fél, van, aki az egyedülléttől, mások attól félnek, hogy betegségekkel kell szembenézniük vagy rossz emberek kezébe kerülnek. Mivel különböző háttérrel rendelkezünk, más-más dolgoktól félünk, ez azonban nem változtat a félelem negatív érzésén és azon, hogyha nem győzzük le őket, azok eluralkodhatnak rajtunk.

Te, kedves olvasó mitől félsz ma reggel? Mi az, ami folyton visszatérő gondolatként kísért és nem hagy nyugodni? Bármi legyen is az, ne engedd, hogy elhatalmasodjon rajtad.

Isten nagyon keményen fogalmaz a fenti igében. Azt mondja: „megparancsolom: légy erős és bátor”. A parancsnak pedig engedelmeskedni kell. De nem azért, mert valaki kényszerít rá, hanem azért, mert tudod, hogy aki a parancsot adja, szeret, és a javadat akarja.

Egy éve történt, hogy férjemmel kirándulni mentünk a Zemplénbe. Célul tűztük ki a Nagy Milic megmászását, de mivel nem jártunk ott korábban, nem tudtuk pontosan mennyi időt vesz igénybe. Október utolsó vasárnapja volt, és nem számoltunk az óraátállítással. A nap azonban nem maradt tovább az égbolton a mi kedvünkért. Naplemente előtt pár perccel értünk a csúcsra, ami azt eredményezte, hogy amint elindultunk lefele, egyre sötétebb lett az erdőben. Köd szállt a tájra, ami még jobban fokozta az erdő titokzatos hangulatát. Mondanom sem kell, milyen hevesen vert a szívem. Az út majdnem felét teljes sötétségben tettük meg, tapogatózva, hiszen a turistajelzéseket nem láttuk. Akkor ott a sötétben, amikor félelmeim felerősödtek, párom kézfogása mindennél többet jelentett. Egy pillanatra sem engedte el. Akkor ott eszembe jutott, hogy Isten is így van jelen a mi életünkben. Bármilyen félelmetes legyen is a helyzetünk, bármilyen sötétben legyünk is, ő ott van mellettünk, velünk járja végig az utat és nem engedi el a kezünk.

Isten megígéri ma neked, hogy bármivel kell is szembenézned ma, bármilyen félelemmel kell megküzdened, ő ott áll majd melletted, és bárhova mennél, veled megy, s ami még ennél is fontosabb, nem engedi el a kezed.

A szívből végzett munka

„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát.”

Pál levele a Kolosséiakhoz 3:23-24

Végeztünk-e már valamit kényszerből, vagy mert tudtuk, hogy mindenképp meg kell tennünk, bár semmi kedvünk nem volt hozzá? Férjem számára gyerekkorában ilyen tevékenység volt a meggyszedés. Szívesebben játszott volna barátjával a szomszédban. Ezt azonban szülei egy feltételhez kötötték: az adott vödröt még tele kellett szedni. Hogy mielőbb átmehessen, a vödör egyik oldalára púpozta a meggyet, hogy messziről úgy látszódjon, tele van. Bár ez egy ravasz gyerekkori csínytett volt, talán a szituáció ismerősen hangzik.

Mindenkinek volt már rossz napja, amikor bal lábbal kelt fel, amikor olyan feladat várt rá, amihez semmi kedve nem volt, s ráadásul minden, amihez hozzá fogott eredménytelennek bizonyult. Olyankor a munkakedvünk alább hagy és nem tudjuk „jó lélekkel” elvégezni a ránk bízottakat. Lehet, hogy ilyen nap elé nézel ma is? Mit mondhat ilyen esetben számodra ez az ige?

Nem könnyű megfelelni a velünk szemben támasztott elvárásoknak. Az iskolai vagy munkahelyi stressz, nyomás sokszor megakadályoz bennünket abban, hogy „jó lélekkel”, vagy ahogy egy angol Bibliafordításban olvashatjuk, „szívből” dolgozzunk. Talán addig könnyű szembenézni az akadályokkal, míg odafigyelnek ránk, visszajelzést kapunk, esetleg megveregetik a vállunkat, mondván: „Elégedett vagyok a munkáddal!” De mi van akkor, ha ez elmarad? Ha nem látjuk az alagút végét? Ha úgy érezzük, ez a feladat, amit ránk bíztak, meghaladja a képességeinket, és szinte megszakadunk alatta?

Az ige arra bátorít ma reggel, hogy ne engedjük, hogy a körülmények befolyásolják azt, hogy milyen lélekkel végezzük munkánkat. Mivel minden képességünket Istentől kaptuk ajándékba, minden munkánkkal elsősorban őt szolgáljuk, ő a munkaadónk. És ha más nem is venné észre bennünk a szorgalmat, és nem értékelné kreatív ötleteinket, rá mindig számíthatunk: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ésaiás könyve 49:15-16).

A mai szakasz egy örökségről beszél. Örökösnek lenni nagy kiváltság és elégtétel. Kevés ember sír, ha megtudja, óriási örökségben részesül. A Szentírás elénk tárja, hogy nincs annál nagyobb örökség, mint amit mi Istentől kapunk. Ilyen örökség tudatában nem tehetünk mást, minthogy jó szívvel, derűsen, vagy akár dudorászva végezzük ma is munkánkat. Nem is éri meg másképp dolgozni!